Az élet nem egyszerű.

Alkottam. Megint, de most kettőt. Sokminden történt pénteken, és eléggé megviselt. Hát akkor íme.

Nem értettem miért teszi ezt velem,
miért karol át, miért nem enged el.
Aztán már nem is akartam megérteni,
csak érezni akartam ajkait ajkamon,
karjait derekamon, és csak szorítani őt.
Nem lett volna szabad, mégis engedtem neki,
s bár tisztában voltam a következményekkel,
nem tudtam nemet mondani.
Csak álltunk ott, s magamban könnyezve,
tudván hogy csak játszik, nem bírtam ellenállni neki.

Összetörtem, tanácstalan voltam,
és úgy éreztem, olyan gyenge vagyok
mint egy újszülött fióka.
Görcsösen kapaszkodtam belé,
miközben ő csak annyit suttogott: Mi történt?
Nem bítam megszólalni, csak zokogtam,

és tudtam ha ő nem lenne, talán már én sem volnék.
Rá támaszkodtam, és bár nem lett volna szabad
megmutatnom, hogy ki lakozik bennem,
mert akkor már nem tudom elengedi,
egy terembem ülve mindent elmondtam.

Hát ennyi. Tudom hogy nem nagy dolog, de ennyi telik tőlem. Mostantól mindennap ,egpróbálok írni, márcsak azért is, hogy kiírjam magamból a dolgokat.